Nem akarok lebőgni, nem akarok lebőgni. –mondogattam magamban ezeket a sorokat, miközben a kormányt markoltam a lehető legerősebben és jobb lábam már készen állt arra, hogy padlóig nyomjam a mögötte lévő pedált. Sötét volt már és késő. Karjaimban már alig volt erő, de még tartották magukat, ahogyan én is. A gumijaim hidegek voltak, akárcsak az aszfalt. Nyár ide vagy oda, lehűlt a levegő, így már biztos, hogy az első kör csúszkálósabb lesz. Ha bemelegszenek a gumik és megúszom lökdösődés nélkül akkor van esélyem. Nem is kicsi. Csak indulnánk már.

-Csáó Beni bácsi! Van kedved gokartozni jönni?

- Naná! Mikor? Hol?

- Kecskeméten, szombaton.

- Persze. Megyek.

Nem kellett nagyon noszogatni, rögtön eldönöttem, hogy megyek. Eléggé régen gokartoztam már, de mindenféleképpen ki akartam próbálni magamat. Legutóbb mikor utoljára gokartoztam, szerintem 5-6 éve, még jogosítványom se volt, kövérkés kisgyerekként, csak a videójátékokban rám ragadt, joystickos autó irányítást tudtam csak felmutatni. Közben teltek az évek, meglett a jogosítvány, jópár kilóméter van már mögöttem, a videójáték joystickját kormányra cseréltem úgy játszok és persze benzin folyik az ereimben. Naná, hogy nagy elvárásokkal vártam a szombat estét.

Sok ember nagyon jó autó versenyző. A kanapéról persze. Miközben nézik a rally-t, F1-et, WTCC-t, ők mindig jobban tudják, hogy mit kellett volna csinálnia a versenyzőnek. Én is estem sokszor ebbe a hibába, de ilyenkor mindig visszapofoztam magamat a való életbe és elfogadtam azt, hogy ott élőben, testközelről teljesen más a helyzet. És most végre megtapasztalom én is, hogy milyen ott a pályán. Most lehet, hogy sokan mosolyognak, hogy de hát ez egy gokart, nem lehet egy lapon említeni akár egy túraautóval is. Ezt én tudom, de egy átlagembernek ez is bőven elég. Ennél erősebb valamiben, vagy az úton tartásért küzdene, vagy az életben maradásért.

Láttam már képeket a kecskeméti gokart pályáról, de élőben teljes volt a döbbenet. Az egészet úgy kell elképzelni, mint egy mini F1-es pályát. A fő épület egyben szálloda, étterem, bár és persze box utca. A modern épület nem szól másról, mint az autózásról. A földszinten tévéken keresztül láthatod az aktuális futam, vagy gyakorló körök idő eredményeit, körről körre. A jelen lévő emberek mind rutinos rókáknak tűntek, ha nem is ezen a pályán, de biztosan volt már szerencséjük az autózás ezen ágához.

Mielőtt még jobban elkeztem volna izgulni, befizettem magamat egy próba menetre. 8 perc alatt csak fel tudom mérni, hogy mire is számítsak. Beültem a gokartba, elindítottak minket és én már „száguldoztam” is. Az első sokk az volt, hogy úristen itt vannak rajtam kívül mások is. Hiába próbáltam az én szerény tempómat autózni, nem sikerült, mert végig hátrafele pillantottam, hogy jön-e mögöttem valaki, aki netán még gyorsabb is. És jött. Mindig jött. 

Ebben a gyakorló körömben ez volt a legfárasztóbb, hogy mindig figyelnem kellett arra, nehogy feltartsak valakit, vagy netán nekimenjek. Végül a sok fékezésnek és a hátrafele pillantásnak, no meg annak, hogy még életemben nem jártam ezen a pályán, meg is lett az eredménye. 56-os időt tudtam futni, ami az én 74 kilós súlyommal is egy keservesen rossz idő, ráadásul ezzel én lettem a leglassabb is. Képzelhetik, hogy mennyire el voltam keseredve. Hiába gondoltam azt, hogy gyors leszek, nem voltam az. Szerencsére annyira sikerült engem pofon vágnia ennek az időnek, hogy még eltökéltebben részt akartam venni a futamon. 8 perc szabad edzés, 10 perc időmérő és végül a 12 körös futam. Muszáj javulnom, különben az egóm valahol egy 12 éves, pubertás kora elején lévő mongol kisfiú szintjén lesz.

Komoly eligazítás és mérlegelés következett, meg persze ki kellett húzni azt is, hogy melyik körben hanyas számú autóval fogsz menni. Ezek után nem sokkal, már a 70-90 kiló közötti,  A csoportban indulók szabadedzésén találtam magamat. Muszáj gyorsulnom.

Nem kellett sok és rájöttem, hogy a fék az igazából csak dísz és anélkül is végig lehet menni a pályán, csak néhány helyen, pontosan kettő helyen kell elvenni a gázt egy kicsit. Viszont volt kettő kanyarkombináció amire nem tudtam ráérezni. Valami nem stimmelt. Próbáltam mindenféle íven, de valahogy ott nagyon lelassultam, lecsúsztam az ideális ívről. Végül a szabadedzés végén örömmel láttam, hogy sikerült egy 51 eleji időt mennem, amivel még mindig nem voltam túlságosan elől, ellenben hátul már annál inkább, de gyorsultam.

Sok –sok várakozás után végül elindították a többi csoport szabadedzése után az én időmérőmet. A 7-es kocsit kaptam, amit pont az én vezetési stílusomhoz találtak ki. Már sötét volt, a pályán világítottak a reflektorok. A hőmérséklet is lehűlt, vele együtt az aszfalt is. Végül elindult az időmérő, aminek az első kanyarjaiban a hideg gumikkal remekül lehetett farolgatni, így az én örömautózási faktorom is feljebb kúszott. Végül bemelegedtek a gumik és maximális elszántsággal vetettem bele magamat az időmérőbe. A két problémás kanyarkombinációnál megtaláltam a nekem legjobban tetsző ívet és technikát, aminek az lett az eredménye, hogy nem én tartottam fel a többi versenyzőt, hanem ők engem. Sokkal szűkebben tudtam venni ezeket a kanyarokat, mint a többiek, így jobban ki is tudtam gyorsítani. A célegyenes előtti kanyarkombinációnál rájöttem, ha gázadás közben belefékezek, akkor elkezd elúszni a hátulja a gokartomnak és így jobban rá tud fordulni az ívre. Végre éreztem, hogy gyors vagyok. Érzetre legalább is annak tűnt.

Kipattantam a kocsiból és befutottam az eredményjelző képernyőhöz. 49.225. Ez a csoportomban a második legjobb idő volt. Ennél nekem nem kell több, főleg hogy még pár dicséretet is kaptam. Közben lement a B csoport is. A versenyre ugyan azzal a túlkormányzott autóval voltam nevezve, vagyis a 7-essel, örültem is neki, mert stílusban ez állt közel hozzám. És ekkor jött a krahk. Az A és B csoport időeredményeit összevonták és ezek alapján alakítottak ki kettő csoportot. Új autót is kellett húzni, ami meglehetősen elkeserített. Végül az időmmel még így is a 3. helyről indulhattam, csak hát a mögöttem lévők is meglehetősen gyorsak voltak. Nem akarok most olyanokba belemenni, hogy mi lett volna ha marad mind a kettő csoport úgy ahogyan volt, meg hát ez ugye csak szórakozás, de az egésznek olyan hangulata volt, hogy óhatatlanul is elkapott a versenyszellem.

És itt térjünk vissza ahol az elején elkezdtem. Állunk a rajtrácson, és várjuk az indítást. Tartottam a futamtól és szerintem túl is gondoltam. Számítógépes játéknál is időmérőn vagyok a gyorsabb, a futamon valahogy mindig engem találnak meg és löknek ki. Azt valahogy mindig elszúrom. Lehet hogy bennem van a hiba, de én próbálok maximálisan arra odafigyelni, hogy tiszta versenyt menjünk. Ne szorítsuk le feleslegesen a másikat az útról, ne rongyoljunk bele oldalról.

Ilyen szellemben vártam életem első igazi versenyét is. És megkaptuk a szabad jelzést. Persze, hogy sikerült egy kicsit bealudnom a rajtnál, de hát ez van. Az viszont már felettébb bosszantó volt, hogy kétszer is sikerült kilökni valakinek az első körben. Így lettem egyhamar utolsó a második körre. Az egész futam kezdett egy kicsit kaotikus lenni. Úgy nézett ki egyesek nem tudták, hogy mi a különbség a gokart és a dodgem között. Végül magamra találtam, a gumik is bemelegedtek és elkeztem feljebb jönni. Egészen a 11. helyig, ahol is megtorpantam. Volt egy 3 főből álló csoport előttem, akik egymással versenyeztek. Éreztem, hogy gyorsabb vagyok mind a háromnál és feltartanak engem. Előzési kísérleteim persze kudarcba fulladtak, egyrész az én tapasztalatlanságom és tiszta versenyes berögződésem miatt, másrész az előttem autózó abszolút sportszerűtlen magatartásából kifolyólag. Egyenesben mikor mellette voltam már simán rám húzta a kormányt, így hát fékeznem kellett, nehogy megint lemenjek a fűre. Cikázott előttem, folyamatosan rám húzta a kocsit úgy hogy az nem érdekelte, hogy össze érünk-e a kelleténél kicsit erősebben. Végül itt a 11. helyen zártam a versenyt. Tudtam, hogy ez szórakozás, nem komoly, de akkor is bosszús voltam és nem éreztem pár ember viselkedését sportszerűnek. Kellett egy kis önuralom, hogy nehogy odamenjek az előttem lévőhöz, de végül lehiggadtam.

És ez a csodálatos az egészben. Az, hogy a futam után azt érzed, hogy igen, te autóversenyző voltál, ha csak egy kis időre is, annak minden pozitív és negatív érzésével. Megtapasztalod, hogy körülbelül milyen is lehet ez igazából. Elkap az adrenalin, a versenyszellem, akarod az egészet, gyorsulni szeretnél, koncentrálsz, fizikailag is fáradsz. Zseniális. Persze a végén ha átgondolsz egy adott szituációt, biztosan arra a következtetésre jutsz, hogy „Áhh, ezt a tévé elől jobban meg tudtam volna oldani.”

Balázs Bence

Képek forrása: http://birizdokart.hu/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.